A Bükk hegység földrajza

Helyzete és határai

A Bükk az Északnyugati-Kárpátok legdélibb, hazánk területén "maradt" részének, az Északmagyarországi-középhegységnek legterjedelmesebb és legnagyobb átlagmagasságú tagja. Bár a Bükk legkiemelkedőbb tetőinek magassága nem éri el az 1000 métert (Istállóskő, 959 m), 50 (!) bérce emelkedik 900 m, közülük 11-é 950-959 m fölé!

A szorosabb értelemben vett Bükköt nyugatról a Tarna, keletről a Sajó völgye fogja közre. Északnyugaton a Hevesaranyos-Mikófalvi-medencére tekint, amely a Vajdavár-hegységtől (Ózd-Pétervásárai-dombságtól) választja el. Északon, a Bükkhát hegylábán túl a Szilvás-, majd a Bán-patak völgyéig terjed. Délen a Bükkalja széles hegylábfelszínével ereszkedik a Heves-Borsodi-Mezőségre.

A hegység éghajlata, időjárása

Mint középhegységeink zöme, a Bükk is Magyarország "hűvös hegyvidéki területe"-ihez tartozik, a Déli-Bükk É-i kétharmada azok "mérsékelten nedves, hideg telű", a Bükk-fennsík és az Északi-Bükk "nedves, hideg telű" változatához. Csupán a Déli-Bükk D-i szegélye, a Bükkhát és a Bükkalja nyúlik le a "mérsékelten meleg terület"-ek közé, a Bükkháton annak "mérsékelten nedves, hideg telű", a Déli-Bükk D-i karimáján és a Bükkalján "mérsékelten száraz, kevésbé hideg telű" változatával. Az évi középhőmérséklet a Bükkaljától a Nagyfennsíkig 10 °C-ról 7,5-4,5 °C-ra csökken, az évi csapadék mennyisége 550 mm-ről 850 mm-ig nő.

A Kárpát-medence alföldjeihez és dombságaihoz képest - a Bükkalját a Bükkhátat kivéve - a hegységben a tél hosszú és hideg. Fagyokra október 10-től már gyakorta kell számítani. November végén, december elején kissé megnő a csapadék mennyisége, Erzsébet napja után többnyire havazhat is. Az átlagosan 60-80 cm-ig vastagodó hótakaró "élettartama" 40-100, leggyakrabban 70-80 nap. A havas napok (legalább 0,1 mm hó hull) száma 30-40, a Nagy-fennsíkon lehet 50 is, a téli napoké (a hőmérséklet nem emelkedik fagypont fölé) 40-60, a Nagy-fennsíkon a 70-et is elérheti. A hegylábi előterek januári középhőmérséklete -2 - -3 °C, a hegység belsejében -3 - -4,5 °C. Hosszú, havas telek után a Bánkút melletti É-i lejtőkön április első heteiben is lehet síelni. 600-700 m-es tszf-i magasság fölött az utolsó havazás április derekán esedékes, de pl. 1978 V. 11-én és 12-én a "fagyosszentek" is erős havazást hoztak. Fagyos napok még májusban, június-ban is előfordulhatnak, a Nagy-fennsík 800 m tszf-i magasság fölött mélyülő töbreiben hajnalonként akár július-augusztusban is.

1975-76 telén sajátos hókár sújtotta az Ómassa környéki bükkösöket. Kiadós havazás után a fákat vastagon megülő hó olvadni kezdett, majd - a hőmérséklet hirtelen csökkenése miatt - az ágakon nehéz jégpáncéllá fagyott. Erős szél kerekedett, s az "üvegerdő" sekély mélységig hatoló gyökérzetű bükkjei ledőlve egymást fordították ki a földből. 1999-2000 telén hasonló módon dőlt ki a Molnár-szikla tövébe ültetett feketefenyők jelentős hányada.

A hegység magasabb részein a tél zordságát nagyszámú derült nap enyhíti. A nehéz, fagyos ködök ilyenkor legomolyognak a hegyhátakról, fennsíkokról, és sűrű, zúzmarás ködként ülik meg a mélyen fekvő völgyeket. Vastagságuk és gyakoriságuk a Sajó és a Bán-patak völgyéhez közeledve megnövekszik. A hegylábak ónos, szürke szitálása fölött ilyenkor a fennsíkokon gyémántosan csillogó fehér hó és napsugaras, tiszta, kék ég ragyog. A januári napfénytartam a Sajó-völgyben mindössze 50-55, a hegység javán 55-70, a Nagy-fennsíkon 70-75 óra. Mindezek következtében a legnagyobb hidegeket nem a Bükk-fennsíkon (-17 °C), hanem a Sajó-völgyben (-21 °C) mérik (fordított léghőrétegzettség).

A szomszédos alföldi és dombvidékekhez képest a tavasz késik. A mogyoró virágzása csak március derekán kezdődik, az áprilisi középhőmérséklet 6-8 °C. (Hegylábak, alföldek: 8-9,5 °C.) Mint a Kárpát-medencében és az Északnyugati-Kárpátokban mindenütt, tavasz végén - kora nyáron a csapadék mennyisége lényegesen megnő, az Atlanti-óceán felől érkező légtömegekből (nyári monszun) a Bükkre május-júniusban összesen 140-165 mm eső hull, ami az évi csapadék 1/5 része. 2000 nyárelejének bőséges esőzése a kisebb patakokon is hirtelen támasztott vad áradásokat (Laskó, Kácsi-víz, Lator-patak).

A nyár hűvös. Bár a hegylábi előterek júliusi átlaghőmérséklete 19-20, az Északi- és a Déli-Bükké csak 18, a fennsíkoké 16-17 °C. Míg az alföldi-dombsági környéken a nyári napok száma (a hőmérséklet legalább 25-30 °C) 70-75, a hegylábi előtereken 60-70, a hegység zömén 40-60, a fennsíkok "tetején" a 40-et sem mindenütt éri el. A hőségnapok (a napi hőmérsékleti csúcsérték legalább 30 °C) száma természetesen még kevesebb (alföldek: 20-30, Bükkalja D-i pereme 15-20, Északi- és Déli-Bükk 10-15, fennsíkok java 5-10, legmagasabb része 2-5 nap).

Bár a zivataros és a jégesős napok száma a nyári félévben (április-szeptember) lényegesen kisebb, mint a szomszédos Mátrában (Bükk: 44-48, ill. 10-14; Mátra: 44-58, ill. 12-18), a heves július-augusztusi zivatarok a hegység patakjain időnként (1878, 1958) vad áradásokat támasztanak. Derült augusztus végi, kora szeptemberi éjszakákon az erős kisugárzás gyakran okoz jelentős harmat-, sőt dérképződéssel járó lehűlést; a kövekről, bércekről hajnalban már hideg völgyködök vonulnak végig.

A hegység aprólékosan tagolt formakincse kis területeinek éghajlatát (mikroklíma) sajátosan módosítja. A déli, délies lejtők, töböroldalak több napsütést, nagyobb hőmennyiséget kapnak. Ehhez járul, hogy a világosszürke-fehér mészkő-, dolomit- és riolittufa-kibúvások a napsugárzás nagy részét visszaverik, szétszórják a környező levegőbe. Ezért itt a sötétebb kőzetekből álló középhegységekhez viszonyítva hamarabb kezdődik az olvadás és a virágzás, magasabbra hatolnak az egyes növényzeti övek, gyakoriak a melegkedvelő és szárazságtűrő fajok.

Az északi, északias lejtőkön, a karsztos mélyedések D-i, tehát É-ra néző oldalán viszont a világos kőzetek sugárzásvisszaverő képessége fordítva hat: az oda érkező kevesebb hőből sohasem nyelnek el annyit, hogy azt kisugározva a fölöttük levő levegőt lényegesen fölmelegíthessék. Ezért e helyeken marad meg legtovább a hó, a növényzeti övek leereszkednek, s gyakoriak a hidegtűrő fajok. Egy-egy meredek lejtőjű töbör, K-Ny-i csapású mészkőgerinc átellenes (É-i, ill. D-i) lejtőin így egymástól alig 50-100 m-re "lakhatnak" olyan növényfajok, amelyek másutt és általában több száz kilométerre élnek egymástól.

Vízrajz

Források

A hegység vízrajzi képét a mindenkori csapadék mennyisége határozta meg, mely jelentősen hozzájárult a völgyek kialakulásához. Napjainkban a Bükk felszínére éves átlagban kb. 773 mm csapadék hullik. Ennek jelentős része elpárolog a talaj és a kőzet felszínéről, valamint a talaj mélyebb rétegeiből, a növényzetről, sőt, még a hó egy része is elpárologhat.

Az el nem párolgott csapadék egy kis hányada záporpatakok, hóolvadékvizek formájában folyik le, hozzájárulva a völgyoldalak kőzetmálladékának leöblítéséhez, a hordalékanyag elszállításához. Ez elsősorban a vízzáró agyagpalákból és vulkanikus kőzetekből felépített területek jellemzője. A mészkőből álló területeken a csapadék kb. 20-36%-a szivárog be a mészkő résrendszerébe és vesz részt a felszín alatti karszt kialakításában, más kőzetfelszínek esetében (vulkáni kőzet, radiolarit, homokkő, gyengén karsztosodó mészkő) ez az érték lényegesen kisebb. A beszivárgó víz rövidebb-hosszabb felszín alatti tartózkodás után különféle forrásokban lép ismét felszínre. A palakőzetek esetében elsősorban a mállott kőzetfelszínből fakadnak kis talajvízforrások, ha pedig vízvezető réteg (pl. homokkő) is található a kőzetben, rétegforrások fakadhatnak.

Előbbieknek a vízhozama igen csekély, alig néhány liter percenként. A rétegforrások mellett viszonylag jelentősek még a vulkanit és radiolarit kőzetekből fakadó hasadékforrások vízhozamai, melyek akár a 200 l/p-et is elérik. Egyesek kisebb hegyvidéki létesítmények (erdészházak, turistaházak, kisebb üdülők) vízellátására is alkalmasak (Hármaskút, Csurgó, Bánkút, Sebesvíz stb.). Természetesen legjelentősebbek a mészkőből fakadó karsztforrások, melyek akár több 10 km²-es vízgyűjtőről nyerik vizüket.

A karsztforrások zöme a hegységperemen fakad, de a hegységet ketté osztó Szinva- és Garadna-völgyben is jelentős források találhatók, a helyi erózióbázishoz kötődve. Ezek vízhozama a több ezer litert is eléri percenként. A legnagyobbak Miskolc-Tapolcán és Egerben találhatók. A miskolc-tapolcai hidegforrások átlagos hozama - a mesterséges vízkivételeket megelőzően - meghaladta a 40 000 l/p-et (IZÁPY GÁBOR - SÁRVÁRY ISTVÁN 1993a), a 30 °C-os meleg ág vízhozama pedig a 15 000 l/p-et. Az ugyancsak 30 °C-os egri források vízhozama egykor szintén 15.000 l/p volt átlagosan. Sajnálatosan a források vízgyűjtőjén (pl. barát-réti vízbázis), vagy a mélységi karsztokból végzett mesterséges vízkivételek miatt a források természetes hozama csökkent (IZÁPY GÁBOR - SÁRVÁRY ISTVÁN 1993b). Ezek a vízkivételek a vizek kemizmusában (oldottanyagtartalmának csökkenése, szennyeződések megjelenése a mélyfúrású kutak vizében) és hőmérsékletének csökkenésében egyaránt szerepet játszanak, s ha a termelés nem változik, a folyamat tovább romlik. A források vizének hőmérséklete általában a fakadási szinttel fordítottan arányos, a leghidegebbek (6-7 °C) a fennsíki régióban, a legmelegebbek a hegységperemi erózióbázison fakadnak (Eger, Miskolc-Tapolca, Diósgyőr, Sály, Kács, Mónosbél). Az itteni források hőmérsékletének alakításában már a mélybe zökkent, fiatal üledékekkel fedett mélykarsztból feláramló meleg karsztvizek is szerepet játszanak. A meleg vizek a hideg víznél lényegesen több időt töltenek a felszín alatt áramolva, ezt a triciumvizsgálatok és radiokarbon (14C) izotóp kormeghatározások egyértelműen igazolták.

Ezek szerint például az egri források vize 7300 évvel ezelőtt hullott le csapadék formájában a Bükk felszínére és szivárgott be a kőzet résrendszerébe (DEÁK JÓZSEF 1989).

Az Egerszalók melletti közismert mélyfúrású kútból kifolyó víz 13 200 éves, míg a bogácsi strand vize 15 000 éves. A források között különösen ismertek a dél-bükki időszakos karsztforrások (Imó-kői-, Fekete-leni-, Vöröskői-alsó-, Vöröskői-felső-forrás), melyek aktivitása a karsztvízszint emelkedésével, csökkenésével áll összefüggésben. Hasonló működésű, kevéssé látványos időszakos források a Hór-völgyben több helyen is előfordulnak, ugyancsak közismert a Lillafüreden fakadó Soltészkerti-forrás, mely a Létrás-tető és István-lápa térségének vizeit hozza felszínre.

Víznyelők

A Bükk vízrajzi képéhez nemcsak a karsztforrások, hanem a víznyelők, népi elnevezéssel visszafolyók is hozzátartoznak. Ezekben réteg- és hasadékforrások vagy időszakos vízfolyások vizei nyelődnek el. A bükki víznyelők zöme időszakosan működik, kis vízhozamok idején a víz a nyelő előtt 50-60 m-rel előbb, már a meder törmelékében eltűnik. A legismertebb állandóan aktív víznyelő a Répáshuta melletti Pénz-pataki-víznyelő, kisebb hírűek a Rejteki-, a Hollós-tetői-, a Rókafarmi-víznyelők vagy a Kaszás-kúti- és Barátság-kerti-[Örvény-kői-]visszafolyó. A nyelőkben eltűnő vízfolyások oldó hatásuk, vagy a magukkal szállított hordalék koptató - eróziós - hatása révén vízvezető barlangrendszereket alakítottak és alakítanak ki, melyek járatai az összegyűjtött befolyó, beszivárgó vizeket karsztforrásokba juttatják. A legjelentősebb víznyelők 4 zónához kapcsolhatók, ahol a vízgyűjtő terület nemkarsztos kőzetfelszínen alakult ki, a nyelőpont pedig a mészkőterület vízzáró kőzethez közeli völgyi pontján.

• Kis-fennsík: Barátság-kerti-[Örvény-kői-] visszafolyó (Szamentu-barlang) - Sólyom-kútivíznyelő - Csókási-víznyelő - Kaszás-rétivisszafolyó vonala. A nyelőkben eltűnő vízfolyások a Harica-forrásokban, a Felső-forrásban és a Király-kútban jelennek meg ismét.
• Nagy-fennsík: Bánkúti-visszafolyó - Istvánlápai-víznyelő. Rajtuk kívül számos ismert víznyelő húzódik itt, többségük mögött jelentős méretű, fokozottan védett barlangok találhatók: Diabáz-, Fekete-, Jáspis-, Szivárvány-, Szepesi-, István-lápai-barlang és a Létrási-vizesbarlang. A zónához vehetjük még a Borókás-töbrök térségét, ahol a Szinva-forrást tápláló víznyelők alakultak ki.
• Diósgyőri terület: Fehérkő-lápai-víznyelő - Fényeskő-völgyi-víznyelő. Az itt eltűnő vizek a Diósgyőri-forrásokban látnak ismét napvilágot.
• Répáshuta - tapolcai-karsztterület, ahol a Diós-völgytől a Rókafarmig tanulmányozhatók jelentős vízgyűjtő területű víznyelők. Ezek hidrológiai hovatartozása még nem bizonyított, de minden valószínűség szerint a miskolc-tapolcai forrásokat táplálják. A fentieken kívül még számos egyedi és kisebb jelentőségű víznyelő ismert a Feketesár-réten, a Nagy-mezőn vagy a Délkeleti-Bükkben (pl. Ilona-kúti-víznyelő). A konkrétan megállapítható nyelési pontú víznyelők mellett számos völgyben ismerünk ún. medernyelőket. Ezek csak úgy ismerhetők fel, hogy kisvízhozamok időszakában a völgyben folyó patak folyamatosan egyre kisebb hozammal folyik tovább, végül eltűnik. Nagy vizek idején a víz egy része szintén elnyelődik, de mert a nyelőképesség nem nagy, a víz nagy része tovább folyik. Ilyen jellegű ismert medernyelős völgyszakaszok alakultak ki a Kis-fennsíkon a Forrás-völgyben, a Száraz-völgy felső szakaszán, a Délnyugati-Bükkben az Esztáz-kőnél és a Lökvölgyben. Hasonló jellegű völgyek a Délkeleti-Bükk tűzköves mészkőből és dolomitból álló karsztjára is jellemzők.

Vízfolyások

A hegység változatos földtani felépítése következtében nincs egyenletesen behálózva patakok által. A mészköves területek jelentős része vízfolyásmentes, a töbrös térszínek felszíni lefolyással nem rendelkeznek (Kis-fennsík, Nagy-fennsík, Répáshuta környéke, Lófőtisztás - Dorongos, Nagy-Kő-mázsa térsége).

Ellenben a pala-vulkanit kőzetekből álló területek kis hozamú vízfolyásokkal sűrűn átszőttek. A Bükk hegységben eredő vagy a Bükkön átfolyó patakok a Tisza vízgyűjtőjének részét képezik. A Déli-Bükk legjelentősebb vízfolyása az Eger-patak, melynek vize Bükkszentmárton, Bekölce, Balaton vidékéről származik, legjelentősebb táplálója a Mónosbéli-forrás csoport.

Az Eger-patakba - miután vize áthalad a magmás kőzetekbe vésődött szarvaskői szurdokon - Felnémetnél ömlik bele a Tárkányi-patak, melynek legnagyobb állandó forrása a felsőtárkányi Szikla-forrás. A Tárkányi-patakot kis hozamú vízfolyások, a Délnyugati-Bükk palaterületén eredő patakok (Berva-, Mész-, Mellér-völgyi-, Peskő-völgyi-, Gyetra-, Vöröskővölgyi-, Lök-völgyi-patak) táplálják vizükkel, melyek kiszáradás és/vagy medernyelők miatt az év nagy részében időszakosak. A Délnyugati- Bükk déli részén kis hozamú vízfolyások ismertek (Ostoros-patak, Forró-kút, Síkfőkút forrásánál eredő vízfolyások, Csortos-folyás, Cseresznyés-patak).

A Déli-Bükköt az időszakos Hór-patak választja ketté, mely felső részén az időszakos Balla- és Pazsag-völgy, valamint az állandó vizű Hosszú-völgy és Hideg-patak völgye vizeit fogadja magába. A Délkeleti-Bükkre a medernyelők miatt száraz völgyek jellemzőek, rövid vízfolyás csak a Szent Miklós-forrásnál és az Ilona-kútnál ered, de mindkettő elnyelődik a karsztban. A Déli-Bükk északi peremén csordogálnak azok a rövid patakok, melyek a Répáshuta - Bükkszentkereszt vonal mentén kialakult víznyelőkben tűnnek el. A hegységperemi karsztforrásokból ered a Kácsi- és a Latorúti-patak.

A Bükk keleti végén fakad a Délkeleti-Bükk legnagyobb hozamú patakja, a Hejő, mely a Miskolc-tapolcai-forrásoktól indul, s a Tiszába ömlik. Tőle északkeletre található a csak felső szakaszán állandó vizű Tatár-árki-patak, mely nagy vizek idején a Felső-Szinva-patakot táplálja. Vizének egy hányada a felszín alatt a Tapolcai-forrásokba jut.

A Bükk-fennsík legjelentősebb vízfolyása a Bánkút melletti Száraz-völggyel induló Garadna-völgyben található. A Garadna [patak] számos karsztforrás (Garadna-, Margit-, Vekerle-, Eszperantó-forrás) és több kis patak (Felső- Sebes-víz, Alsó-Sebes-víz, Három-kúti-völgy, Lencsés, Savós-völgy) vizét veszi fel, mielőtt Lillafürednél a Szinvába ömlik. Ennek vize a Szinva- és Bársonyos-forrásból ered, majd észak felé folyva felveszi a Szinva-Fő-forrás vizét, valamint az időszakos Soltészkerti-forrás, továbbá az Anna-táró forrásainak a vízműellátásból már kikapcsolt vizét. A Garadna torkolata után a Szinva kelet felé veszi az útját, és magába fogadja a Csanyik-völgy patakjának vizét (melyet a Forrás-völgy patakja gyarapít), valamint a Diósgyőri-források vizét.

Az Északnyugati-Bükk vízfolyásai (Szalajka, Szána-, Nagy-völgyi-, Méhecső-, Bán-, Csondró-patak) részben nagy vízhozamú karsztforrásokból erednek, részben a palaterület rétegforrásaiból, illetve a palán belüli mészkőlencsék kis forrásaiból (Szána-, Méhecső-, Barócz-, Csondró-patak). Ezek a vízfolyások az Upponyi- hegységet is áttörő és a Sajót tápláló Bánpatakba ömlenek. Az Északkeleti-Bükk vízfolyásai, elsősorban a Kis-fennsík északi peremének karsztforrásaiból fakadnak, és a Sajóba ömlenek: a Tardona-, és a Harica-patak közvetlenül, a Varbó- és a Galya-patak pedig a Harica közvetítésével.

A Bükk patakjai nemcsak bő vizükről és természeti környezetükről nevezetesek, hanem látványos édesvízi mészkő-felhalmozódásaikról is. A forrás- és patakvizekből kivált mésztufaképződmények - amely a magába foglalt, elpusztuló növényzet miatt likacsos szerkezetűek - gyakorlatilag minden karsztforrás által táplált patakban megtalálhatók. Legjelentősebb a lillafüredi Szinva-vízesés mésztufa lépcsője, melyben kis barlangüregek is kialakultak a mészkiválással egy időben (szingenetikus barlangkeletkezés). Különlegesen szép vízeséssorozat alakult ki a Szalajka-völgy, a Forrás-völgy és a Sebes-víz-völgy mészkiválásain. A Vöröskő- völgyben és a Lök-völgyben - a patakmedrek egy-egy szakaszán - ugyancsak találunk mészkiválást. Ómassa házainak egy része a buszvégállomás felett mésztufára épült. A Szinva-völgyben a Szinva-forrás alatti völgyszakaszban az édesvízi mészkő a 10 m vastagságot is eléri. A legnagyobb felhalmozódás Mónosbél mellett ismert, ahol a Vízfő-forrás langyos vizéből vált ki a mészanyag - már a felső pleisztocénben, de még napjainkban is keletkezik.

Tavak

A Bükk területén csak kis kiterjedésű tavakat ismerünk, melyek zöme mesterséges.

Leginkább látogatott a Lillafüreden található Hámori-tó, mely eredetileg természetes, de 1811-1813 között Fazola Frigyes a Szinva mésztufa gátjának meghosszabbításával szabályozhatóvá tette a 400 000 m3 vizet tároló tó lefolyását. Kisebb mesterséges tavak találhatók a fennsíkon Sebesvíz mellett és Jávorkúton. A Szalajka-völgyben viszonylag jelentős pisztrángkeltető és -nevelő tavakat találunk. Hasonlók a Garadna-völgyben, Újmassa közelében is vannak a Margit-forrásnál. Kis mesterséges tó található Bélapátfalva mellett (Gyári-tó), és a Lök-völgybe torkolló Oldal-völgyben.

A természetes eredetű tavak elsősorban időszakosak, melyek egy-egy víznyelőben alakulhatnak ki a nyelőképességet meghaladó vízhozam esetén (Fekete-sár-rét, Nagy-mező). Az év egy részében szabad vízfelületű fertéseket inkább pocsolyának nevezhetjük.

Irodalom

• Deák József (1989): Dating the thermal waters in the Eger area. 10 th. International Congress of Speleology. Budapest. 570-572.
• Izápy Gábor - Maucha László (1992): A Bükk hegység vízháztartási viszonyai. A Bükk karsztja, vizei, barlangjai c. tudományos konferencia kiadványa. I. 131-141.
• Izápy Gábor - Sárváry István (1993): Tájékoztató a magyarországi karsztos termálvíz-előfordulások állapotáról, Eger. VITUKI-kiadvány
• Izápy Gábor - Sárváry István (1993): Tájékoztató a magyarországi karsztos termálvíz-előfordulások állapotáról, Miskolc-Tapolca. VITUKI-kiadvány
• Sásdi László (2002): A Bükk hegységben végzett víznyomjelzéses vizsgálatok értékelése. Karsztvízkutatás Magyarországon II. A bükki karsztvízkutatás legújabb eredményei. 32-35.
• Lénárt László (2002): A bükki karsztvízszint alakulása 1992-2001 között. Karsztvízkutatás Magyarországon II. A bükki karsztvízkutatás legújabb eredményei. 36-62.