A Bükki Nemzeti Park területén található barlangok általános jellemzése

Bevezetés

A Bükk-hegység karsztja, az itt található kb. 1100 db (nyilvántartásba véve 2005. szeptemberéig 1072 db) karsztos kőzetben kialakult barlang országos viszonylatban kiemelt természetvédelmi, szpeleológiai jelentőséggel bír.

A hegység felszínén megtalálható kőzetek közül a kitűnően, jól ill. közepesen karsztosodó kőzetek kb. a hegységfelszín 2/3-át borítják. Ebből a kitűnően és jól karsztosodó kőzetek aránya szintén 2/3 körüli.

A hegység bonyolult és változatos földtani felépítése, a karsztos és nemkarsztos kőzetek változatos felszíni jelenléte, a felépítő karsztosodó és nem karsztosodó kőzetek intenzív repedezettsége, gyüredezettsége, a felszín közelébe került karsztos kőzetekben az üregek kialakulásához rendelkezésre álló idő, csapadék stb. változatos föld alatti barlangvilág kialakulását tette lehetővé. A területen egyaránt megtalálhatók a nagy szádájú fosszilis forrásbarlangok (pl. Szeleta-, Balla-, Istállóskői-barlang, Büdös-pest, Suba-lyuk stb.), az aktív ill. időszakosan aktív forrásbarlangok (Szent István-barlang, Anna-barlang, Miskolc-tapolcai-tavasbarlang, Kecske-lyuk), a vízgyűjtőterületüket elveszített zsombolyszerű megjelenésű fosszilis víznyelőbarlangok (Kis-kőháti-, Lyukas-gerinci-, Nagy-mezői-, Kálmán-réti-, Gulicska-oldali, Bodzás-oldali-zsomboly, Ördög-kút, Bányász-barlang stb.), valamint a hegységre szpeleológiai szempontból legjellemzőbb fiatal, aktív víznyelőbarlangok (Létrási Vizes-, Fekete-, Balekina-, Jáspis-, Speizi-barlang, Bolhási-, Jávor-kúti-, Pénz-pataki-víznyelőbarlang stb.), valamint a bejáratukon rendszeresen vizet nem vezető, a szintes águkon időszakosan vizet vezető víznyelőbarlangok (Szepesi-Láner-barlangrendszer, István-lápai-barlang).

A nemzeti park alapító okiratában a barlangokra vonatkozóan a következőket olvashatjuk (forrás: Az Országos Természetvédelmi Hivatal elnökének 18/1976. OtvH. határozata a Bükki Nemzeti Park létesítéséről (Tanácsok Közlönye Bükki Nemzeti Park alapító határozata):

"7. A BNP rendeltetése:
a) Védje a bükki középhegységi táj jellegzetes és változatos arculatát, kedvező természeti tulajdonságait és őrizze meg jelentős természeti értékeit: - a különböző sziklaalakzatokat, barlangokat, töbröket, forrásokat és vízfolyásokat,…

11. Alapvető védelmi előírások:
b) A BNP földtani alakzatait, barlangjait, forrásait és vízfolyásait, valamint természetes növény- és állatvilágát meg kell őrizni."

Végül az "Indoklás" szakaszban:

"A Bükk-hegység mészkőből álló területén a karszt jelenségek valamennyi formája (töbrök, víznyelők, zsombolyok, barlangok, időszakos források) egyaránt megtalálható. A négyszázat meghaladó barlang közül több jelentős méretű és cseppkövekkel dúsan ékesített. A fiatalkori édesvízi mészkőben alakult ki a lillafüredi Petőfi-barlang, amely a Föld eddig ismert négy mésztufa barlangjai közül képződményeivel a leggazdagabb."

A jelenleg érvényben lévő jogszabályok jóval magasabb szintű jogi védelmet biztosítanak a barlangok, víznyelők, források stb. tekintetében. A BNP alapítása óta a természetvédelmi alapadatok köre lényegesen kibővült. A barlangok ismertsége, feltártsága szintén jóval magasabb szintű. A Bükk-hegység a jelenlegi hivatalos értékelés alapján (a Nemzeti Környezetvédelmi Program Nemzeti Természetvédelmi Alaptervben foglaltak szerint) az Aggteleki-karszt és a Budai-hegység termálkarsztja mellett Magyarország kiemelt jelentőségű karsztterülete.

A hegység barlangjainak túlnyomó többsége - egyúttal a karsztos területeké is - a nemzeti park területén található. A védett területen kívüli karsztterületek Bükkszentkereszttől Diósgyőrön keresztül Tapolcáig terjedően (északon a Csókás-bérc, nyugaton a Fényeskő-völgy határolta hegységperemi terület), valamint a Nagy-Eged és környékén helyezkednek el. A kieső területek közül szpeleológiai szempontból nagyobb jelentőségű a hegység keleti oldalán lévő, Bükkszentkereszttől Diósgyőrön keresztül Tapolcáig terjedő terület, ahol 7 fokozottan védett barlang található. A területen ezen kívül 65 db kisebb-nagyobb üreg nyílik. A Nagy-Eged és környékén a nyilvántartás alapján 5 barlang található.

A bükki barlangok jelentőségéről

A bükki nemzeti park barlangjainak jelentőségét az alábbi néhány statisztikai adat szemléletesen szemlélteti.

A Bükk-hegységben a Magyarországon nyíló kb. 3500 nyilvántartott barlang több mint negyede, kb. 1100 barlang található. Magyarország 145 fokozottan védetté nyilvánított barlangjának 1/3-a (52 db), és a 200 m-nél hosszabb valamint 50 m-nél mélyebb barlangjainak szintén kb. 1/3-a a Bükk-hegységben nyílik A hegységben található egyaránt az ország 10 legmélyebb barlangjából 6 db.

A Bükk-hegység leghosszabb és legmélyebb barlangja - mely az ország legmélyebb barlangja is egyben - a fokozottan védett István-lápai-barlang, kb. 6700 m hosszal, és 254 m mélységgel. A nemzeti park területén nyílik az ország negyedik és ötödik legmélyebb barlangja is, a szintén fokozottan védett Jáspis- ill. Diabáz-barlang (mélységük 190 m ill. 161 m). Érdekesség, hogy itt találhatók az országban tengerszint felett legmagasabban nyíló barlangok, melyből az egyik fokozottan védett, és egyben a legmagasabban nyíló 100 m-nél mélyebb barlang is (Kis-kőháti-zsomboly, 915 m Btszf. magasságban nyíló bejárattal, 117 m mélységgel).

A Bükk-hegységben a számos barlang közül néhány alkalmas volt idegenforgalmi bemutatásra. A 20. században e lehetőségeket kihasználva 4 barlangot építettek ki az idegenforgalom számára, tehát az ország 11 idegenforgalom számára megnyitott barlangja közül négy - az Anna-, Diósgyőr-tapolcai-, a Miskolc-tapolcai-tavas-, Szent István barlang - itt nyílik. A Szent István-barlangban évente kb. 50000, az Anna-barlangban kb. 15000, a Miskolc-tapolcai-tavasbarlangban több százezer, a Diósgyőr-tapolcai-barlangban néhány ezer látogató fordul meg évente.

A barlangok nagy száma azonban együtt jár az üregek viszonylag kis méretével. A hegység területén lévő üregek - jelenlegi ismertségi szintjüket alapul véve - 2/3-a nem éri el a 10 m-es hosszat, és 50 körüli a 100 m-nél hosszabb barlangok száma, melyekből mindössze 35 üreg hosszabb 200 m-nél, és 18 üreg hosszabb 500 m-nél. A 200 m-nél hosszabb üregek összesített járathosszúsága kb. 35000 m. Az összes barlang együttes jároathosszúsága kb. 52000 m.

Az 1 km-nél hosszabb üregek száma 7, melyek közül kettő két barlang összebontása révén egy-egy barlangrendszert alkot (Bolhási-Jávorkúti-barlangrendszer 1997; Szepesi-Láner-barlangrendszer 1993.).

A barlangok kialakulását befolyásoló földtani körülmények

A hegység kőzeteinek kréta kori metamorfózisa után a kőzetösszletet jelentősebb szerkezeti változások nem érték. Az átalakulást követően a többszöri kiemelkedés- ill. lesüllyedés következtében több alkalommal bekövetkezett teljes ill. részleges tengerelöntés során az eocénben mészkő, a miocénben agyagos tengeri üledékek takarták be az alaphegységi karsztos és egyéb kőzeteket. Emellett a miocénben lezajlott vulkánosság következtében riolitos (alsó-, középső, felső) valamint andezites tufa, végül a jégkorszakban a száraz klíma miatt a síkvidékről származó, levegőből kiülepedő lösz egyaránt betakarta a hegységet. A miocén végén, pannon elején elkezdődött kiemelkedés során megindult a többnyire vízzáró harmadkori tengeri üledékek lepusztulása, melynek során a karsztos térszínek folyamatosan felszínre kerültek, kihantolódtak. A tufa lepusztulásával párhuzamosan gyors mállása is bekövetkezett (jelenleg mállási maradéka fordul elő, szálban álló kőzet csak a Nagy-fennsík töbörkitöltésében mélyített fúrásban ismert). A folyamat a hegységperemektől befelé haladt, melynek során a szélen kihantolt karsztosodó kőzetben nyelési pontok alakultak ki (töbörsoros völgyfejlődés).

A Bükk-hegységben a karsztos kőzetek első felszínre kerülése - az első karsztosodási periódus - az eocénra tehető, trópusi klíma alatt. Erre bizonyíték a Déli-bükkben, a Kis-Eged triász mészkőben keletkezett üregei (Sásdi L., 2002.).

A miocénben bekövetkező többszöri transzgresszió következtében vastag agyagos kavicsos üledék fedte be a hegységet, ezért az intenzív karsztosodás a fedőréteg elvékonyodásáig szünetelt.

A hegység miocén végén kezdődő kiemelkedésével kezdődött el a jelenleg is folytatódó karsztosodás. A mára inaktivizálódott víznyelő- és forrásbarlangok többségének fejlődése az intenzív kiemelkedés idején, a fedőrétegek elvékonyodását követően indult meg. A fosszilis víznyelők (pl. Kis-kőháti-zsomboly) hajdani vízgyűjtőterülete a felszínmarás következtében lepusztult, egykori kiterjedését feltehetően a vízzáró fedőüledékek visszamaradt felületei jelentősen befolyásolták. A kiemelkedés következtében az erózióbázisok szintje csökkent, ami a lokális karsztvízszintek csökkenését, a vízvezető járatok mélyebb szintre helyeződését, a felszíni völgymélyülések miatt a vízgyűjtőterületek lefűződését stb. eredményezte (pl. Forrás-völgy: Felső-forrási-barlang, Felső-forrás).

A Bükk-fennsík kihantolódását követően - a fedőüledékek lepusztulása után - a jelenleg is aktív, vizet vezető üregek kialakulásának kezdete a pleisztocén közepére tehető, s fejlődésük ma is tart. A jelenleg működő víznyelők kivétel nélkül nemkarsztos térszínről (B-tipusú) származó vizet nyelnek. A karsztos térszíneken általában nem található állandó vízfolyás (kivéve, ha karsztvízszinthez közeli a völgytalp szintje, pl. Garadna-, Hór-völgy), így a vízzáró kőzetről a karsztos felszínre érkező víz előbb-utóbb elnyelődik (pl. Diós-, Pénz-, Létrási-, Bolhási-, Speizi-, Jávorkúti-patak, Disznós-, Fenyves-réti-Disznós-patak, Barátság-kerti-, Bánkúti-visszafolyó stb.). A jelenleg is aktív fennsíki patakoknál megfigyelhető nyelési pont hátrálás a karsztos-nemkarsztos kőzethatárig folytatódott.

A bükki barlangok többsége üledékekkel részlegesen vagy teljesen kitöltött. A barlangok természetes úton való feltöltődését számos természeti folyamat együttes hatása eredményezte.

A lepusztulás, kihantolódás során a vastag üledékrétegek a felszínre került karsztosodó kőzetekben kialakult nyelési pontok, töbrök vízvezető hasadékainak, valamint inaktívvá váló üregek járatainak feltöltődését segítették elő. A harmadkori üledéknek, tufának és a levegőből kiülepedő lösznek köszönhetően - általában karsztterületeken vastagnak tekinthető - talajtakaró képződött, mely lehordódása napjainkban is a természetes üregek (elsősorban aktív vagy inaktív víznyelők) részleges ill. teljes feltöltődését segíti elő. Köszönhető ez annak a körülménynek, hogy a karsztterületeken a talajlehordódás nem csak a hegység peremeken, vízfolyások medrében történik, hanem a fejlettebb karszthasadékok mentén, a töbrök mélypontján, víznyelőkön stb. keresztül is. A Bükk-hegységet beborító harmad-negyedkori üledékek jó talajképző kőzeteknek tekinthetők, ellentétben a mészkővel. A karsztos térszíneken megfigyelhető ill. a töbrök alján jelentkező talaj és agyagos kitöltés nagyobbrészt a tengeri és levegőből származó üledékek le nem hordódott anyaga. Ez az anyag a barlangok kitöltésében jelentős hányadot tesz ki, ezáltal sokszor a barlangok teljes mértékben, légtér nélkül kitöltöttek. Ennek következtében, az ember számára bejárható méretű, szálkőben képződött járatok feltöltődése miatt a barlangok csak kisebb-nagyobb emberi beavatkozás árán (a természetes kitöltés eltávolítása) váltak megismerhetővé, hozzáférhetővé.

A bükki barlangok nagy számának oka - többek között - a hegységet felépítő, alsó tektonikai emeletbe tartozó (a középső-karbontól felső júráig terjedő korú üledékek) kőzetösszlet nagyon kis - és kisfokú metamorfózisában keresendő. A kréta időszakban 2-5 km mélységben bekövetkező átalakulás következtében a kőzetek intenzíven gyűrődtek és pikkelyeződtek, palásodtak, valamint lokális áttolódások keletkeztek benne. Ennek köszönhetően a kőzetek eredeti ülepedési síkja nehezen azonosítható: sokszor az egyértelműnek tűnő réteg elválási síkjáról csak az alaposabb vizsgálat során derül ki, hogy palásodási felület (a metamorfózis során a nyomásirányra merőleges kőzetelválás). A kőzetben számtalan egymással szöget bezáró repedés alakult ki, melyek kereszteződése magában hordta azt lehetőséget, hogy a kihantolódást követően a karsztosodás megindulása után járható méretű karsztüreg, barlang alakuljon ki belőle. A hegység nagyobb, homogén karsztterületein a vízgyűjtőterületek elaprózódtak. Ennek egyik következménye a nagy barlangsűrűség, mely együtt jár az üregek kis méretével, és azzal, hogy a nagy barlangszám és barlangsűrűség ellenére ritka a nagy barlangrendszerek előfordulása.

A jelentősebb, meghatározó vízvezető törések általában hiányoznak a hegységben, a nagy barlangok irányultságát a kőzet rétegmenti elválásai mellett a palássági felületek, a redők (anti- és szinklinálisok) tengelyvonalával párhuzamos irányok jelölik ki (pl. Létrás-tető-István-lápa, vagyis Szepesi-Láner-barlangrendszer Szepesi-ága és a vele feltételezhetően összefüggő István-lápai-barlang).

A Nagy-fennsíkon a fiatalabb inaktív és aktív víznyelők kialakulása a nemkarsztos-karsztos kőzetek határvonalához, valamint fennsíkperemi pozícióhoz kötődik (Fenyves-réti-nyelők, Speizi-patak nyelősora, Jávor-kúti-, Bolhási-víznyelő, Szirén-barlang, Szamentu-barlang, Fekete-barlang stb.). A Kis-fennsíkon, valamint a Keleti-délkeleti bükk esetében azonban megfigyelhetők - a részlegesen vízzáró agyaggal fedett karsztterületen összegyűlt időszakos patakok víznyelői (pl. Tapolca térségében a Nagykőmázsa-völgyi-, Csengősi-víznyelő, Osztrigás-nyelő, a Kis-fennsíkon a Sólyom-kút térsége stb.).

A víznyelőbarlangok esetében a nyelési pont folyamatos hátraharapózása miatt (töbörsoros völgyek fejlődése) a víznyelők bejárati szakaszában bonyolult felépítésű, párhuzamos kürtőkből és meredeken lejtő járatokból álló nyelési zónák alakultak ki. Ennek legjobb példái a Bolhási-Jávorkúti-barlangrendszer Bolhási-ága, a Szepesi-Láner-barlangrendszer Láner- és Fofó-ága, de hasonló jellegű a Fekete-barlang bejárati zónája, és a Szirén-barlang.

2. A bükki barlangok megismerésének története

2.1. Áttekintés

A Bükk hegységben nyíló barlangok megismerése, feltárása a 18. század első felétől napjainkig tart. Az adatok figyelembevétele alapján a jelenleg ismert, 200 m-nél hosszabb bükki barlangok 95 %-át a bejárati természetes eltömődés, kitöltés eltávolítása révén tárták fel.

A barlangok feltárását természettudósok, valamint természetjáró amatőr természetbúvárok végezték és végzik napjainkban is. Az állami támogatással meginduló régészeti kutatást követően (1906-1950. közötti időszak) a barlangok feltárását a különböző - budapesti, egri, nyíregyházi, tiszaföldvári, és főként miskolci - szerveződésű barlangkutató csoportok, egyesületek áldozatos munkájának köszönhetjük. Kivételt képez az Anna-, Szent István-barlang, a Miskolc-tapolcai-tavasbarlang, valamint a Kis-kőháti-zsomboly, melyek feltárását részben, idegenforgalmi kiépítését, járattágítási munkálatait pedig teljes egészében közpénzekből finanszírozták.

A bükki barlangok feltárása - a természetes kitöltés kisebb-nagyobb mértékű eltávolítása - emberi beavatkozásnak tekinthető. Az ember barlangba történő bejutása mellett a feltárások egyik kedvező következménye, hogy a denevérek közlekedését is lehetővé teszi. Egyes barlangok a hátrahagyott jelentős mennyiségű guanó ill. az állatok szálkőzeten hagyott nyomai alapján korábban (pl. jégkorszak) jelentős denevér tanyahelyek voltak, melyek a természetes eltömődés következtében hozzáférhetetlenné váltak az állatok számára. Az emberi tevékenység következtében (járat kitöltés eltávolítása) azonban a denevérek ismét megjelenhettek ezekben a barlangokban. Legjobb példa erre a Kis-kőháti-zsomboly, mely az 1940. évi feltárás után napjainkban Magyarország ma ismert legnagyobb természetes denevér-telelőhelye. Ilyen még a Kő-lyuk, amelyben szintén a feltárás tette lehetővé az állatok visszaköltözését.

A barlangok ember általi hasznosítására, ennek során az üregekben emberi beavatkozásokra elsőként egy karsztforrás (Anna-barlang, akkori nevén Háromforrás-barlang) vizének foglalása érdekében került sor.

Az idegenforgalom számára nem hasznosított barlangokban a tudományos (régészeti) kutatás, valamint a feltáró kutatás során került sor kisebb-nagyobb beavatkozásokra, melyek inkább a kitöltés eltávolítása révén a barlangi terek, különösen a bejárati csarnokok méretében (régészeti ásatás), megjelenésében okoztak változást.

Később, a 20. század első felétől a barlangok, mint idegenforgalmi látványosság bemutathatóvá tétele érdekében végeztek jelentősebb barlangátalakítási, kiépítési munkálatokat egyes barlangokban, majd a 20. század közepén a nagyobb karsztforrások foglalása során történtek jelentős járattágító munkálatok, melyek a vízfakadási pontok forráskürtőjének szelvénybővítése révén a forrásokból nyerhető víz mennyiségének növelését, valamint a hozamingadozások kiegyenlítését célozták meg.

2.2. A tervszerű barlangkutatás megindulása a Bükk-hegységben

Az első bükki barlangban végzett régészeti kutatást 1882-ben Szendrei János végezte a Diósgyőr-tapolcai-barlangban, ill. Kecske-lyukban, elismert eredmény nélkül.

A bükki barlangok tervszerű megismerése, feltárása a régészeti kutatások elindításával kezdődött meg. A tervszerű bükki régészeti szempontú barlangkutatás elindítója Herman Ottó volt 1906-ban. Herman Miskolcon a Szinva-parton 1891-ben házalapozás közben megtalált szakóca jelentőségét felismerve szorgalmazta a bükki barlangok régészeti kutatását. A gyakorlati kivitelezést 1906-ban - az ő közbenjárása eredményeképpen, a Magyar Királyi Földtani Intézet megbízásából - Kadič Ottokár végezte. Ekkor kezdődött meg - az akkori, Trianon előtti országhatáron belül az országban elsőként - a hegység barlangjainak tervszerű ősember- és paleontológiai jellegű kutatása, mely szenzációs eredményeket hozott. Kadič a régészeti kutatás irányítása mellett számos bükki barlang első bejárója volt, többek között 1913-ban az idegenforgalom számára megnyitott Szent István-barlangé - akkori nevén Kutya-lyuk - is.

A barlangi ősemberkutatásokat a Magyarhoni Földtani Társulaton belül 1910-ben megalakult Barlangkutató Bizottság, később 1926-ban Magyar Barlangkutató Társulattá alakult szervezet koordinálta. Ebben az időszakban (1910-1950) a számos ásatás mellett néhány barlangban alapos bioszpeleológiai vizsgálatokat is végeztek. Bokor Elemér ezen időszakban fedezte fel a Duvalius Gebhardti vakfutrinkát, mely a Bükk-hegység endemikus (bennszülött) rovarfaja (védett, eszmei értéke 50.000 Ft). A nagy szádával rendelkező, többnyire vízszintesen induló fosszilis forrásbarlangokból az ekkor megindult szervezett paleolit-kutatás során jelentős mennyiségű barlangi kitöltés került eltávolításra. A kutatások során a kitermelt anyagot átvizsgálták majd a meddő anyagot a bejárat előtt deponálták. Ennek következtében a barlangok jellege nagymértékben változott, mivel látványos, tágas bejárati csarnokok "képződtek" (lásd Peskő-barlang 1939-es ásatásáról készült fénykép). Az így feltárt nagyméretű csarnokok a Bükk-hegység legismertebb természeti jelenségei közé sorolhatók. Ilyen a Kecske-lyuk, Suba-lyuk, Büdös-pest, Szeleta-, Istállós-kői-, Balla-, Peskő-barlang.

Egyes barlangokban az eredeti kitöltési szintet a járat falán körbefestették (Szeleta-barlang, Görömböly-tapolcai-kőfülke), így jól megfigyelhető a természetes üledékkitöltés mértéke.

A legnagyobb földmunkával járó régészeti ásatások a 20. század első felében zajlottak, a régészeti tudomány akkor legkorszerűbbnek számító módszereivel. Ma már kijelenthető, hogy az alkalmazott módszerekkel a barlangi üledékekből nyerhető információk csupán egy részét nyerhették ki, így az áthalmozás során az információk nagyobb része elveszett. Kedvező körülmény, hogy visszamaradtak érintetlen rétegek, melyekből további információk nyerhetők a kor színvonalának megfelelő módszerekkel.

Az ásatások során néhány esetben eltömődött barlangjáratok is ismertté váltak, pl. a negyvenes évek végén-ötvenes évek elején a Kő-lyuk nagy terme (1944: Kadič O.), ill. a Hillebrand Jenő-barlang. A harmincas években néhány barlangban feltáró célú kutatásokat végeztek - pl. Királykúti-zsomboly (Sebős Károly 1931), Kis-kőháti-zsomboly (Dancza János, Schönviszky László 1939-1940;), Nagy-tölgyesoromi-víznyelő (Dancza János) - melyek általában hoztak paleontológiai eredményeket is. Dancza a Kis-kőháti-zsomboly feltáró kutatása során az első akna áljáról több tíz m3 törmeléket távolíttatott el, minek eredményeképpen a Bükk-hegység egyik legnagyobb terme vált ismertté. Érdekesség, hogy feltárásakor, 1940-ben a barlang kb. 100 m-es mélységével Magyarország legmélyebb barlangjának számított.

A második világháború végéig - néhány kivételtől eltekintve - gyakorlatilag lezajlott az addig a hegyvidéken élő emberek által közismert és természetes állapotában nyitott barlangbejáratok felkeresése és bejárása, melyben kiemelkedő szerepet játszott Kadič Ottokár - aki a kutatásokat kezdetben átfogóan irányította -, ezenkívül Sebős Károly, Schönviszky László, Dancza János, Kerekes József. Ezt követően előtérbe került a tervszerűen végzett, barlangfeltárásra irányuló tevékenység. A barlangok feltárását a különböző - budapesti, egri, nyíregyházi, tiszaföldvári - egyesületek mellett főként miskolci szerveződésű barlangkutató csoportok, egyesületek áldozatos munkájának köszönhetjük.

A második világháború után a feltárást célzó, nagy barlangokat eredményező kutatások néhány, főleg miskolci székhelyű kutatócsoport nevéhez fűződik. Kivétel a Hajnóczy-barlang (a tiszaföldvári Hajnnóczy J. Barlangkutató Egyesület), Pénz-pataki-víznyelő (Jakucs László, ill. új részek VMTE Diogenész), a Diabáz-barlang (a Bánkúti-visszafolyó nyelési pontját miskolci kutatók kezdték bontani, a Debreceni Búvárklub fejezte be) ill. számos kisebb üreg (Esztáz-kői-barlang, Tar-kői-kőfülke, Egri Dobó I. Gimnázium diákjai), Palota 1.-2. barlangok (Újpalota E.), Diós-pataki-nyelők (VMTE Diogenes BCs), Peskő-katlani-barlang (Myotis Barlangkutató Egyesület) Hármas-kúti-víznyelő (Szenthe I. vezetésével a Myotis BE.) stb.

A második világháború után a Bükkben elsőként 1949-ben a Diósgyőri Vasas Testgyakorló Kör Természetjáró Szakosztály keretein belül Szabadkai Béla vezetésével megalakult egy barlangkutató csoport, és először a Hillebrand Jenő-barlangban végzett feltáró jellegű barlangkutatást, majd tevékenyen részt vesz Kadič O. Kő-lyukban végzett ásatásán.

Az ötvenes években Jakucs László néhány bükki víznyelőben feltáró kutatást végzett, így 1950-ben a Létrási Vizes-barlangban a DVTK Természetjáró Szakosztály barlangkutatóival az aktív patakos ág szifonsorának bontása során bizonyosan eljutott a Geológus-teremig. A Pénz-pataki-víznyelőben 1953-ban segítőivel a végpontig feltárta a barlangot.

1951-ben Miskolcon megalakult az első, nem hivatalos miskolci barlangkutató csoport, a Societas Antrorum Obscurorum (magyarul Sötét Barlangok Kutatóinak Szövetsége) néven. 1952-ben a Magyar Hidrológiai Társaság miskolci csoportján belül megalakult a Magyar Hidrológiai Társaság Zsombolykutató Munkabizottsága (1954-től Szakosztálya), mely az előbbi szövetséget magába olvasztotta (tisztségviselői: Láner Olivér, Balikó Ágnes, Kuchta Gyula, dr. Krompaszky Géza, Szabadkai Béla, Balogh Tamás, Schmidt Tamás, Gyenge Lajos, Molnár Jenő, Timschmidt Ernő). A későbbiekben fentieken kívül a 60-as évekig jelentős tevékenységet végzett Borbély Sándor, Várszegi Sándor, Zámpory Vilma, Szabó László, Tóth József. A következő 10 évben a bizottságon belül 5 különböző, először kettő, majd négy miskolci kutatócsoport alakult, melyek az azóta eltelt évtizedekben - néhány kivételtől eltekintve (pl. Hajnóczy-barlang, a lényegesen rövidebb Esztáz-kői-barlang, a Pénz-pataki-víznyelő stb.) - a jelentősebb barlangok feltárását végezte, ill. elkezdte. A kivált egyesületek: 1961-ben Miskolci Bányász Barlangkutató Csoport (Lukácsik J. Kositzky J., Gyenge L., Várszegi S.), 1964-ben a DVTK keretein belül a Herman Ottó Barlangkutató Csoport (Gyenge L., Kuchta Gy.), 1967. Miskolci Egyetem Atlétikai és Futball Club Marcel Loubens Barlangkutató Csoportja, később Egyesület (Láner O., Majoros Zs., Zámpory V., Balogh T., Gyurkó P., Tokár F., Vincze F.,), NME TDK Karszthidrológiai Csoport (Nébly Vendel vezetésével). Az MHT Zsombolykutató Munkabizottsága kezdetben egységesen látott tervszerű munkához. Ekkor került feltárásra a Jávor-kúti-víznyelőbarlang (1953); Bolhási-víznyelőbarlang (1953); Vár-tetői-barlang (1954); Nagykőmázsa-völgyi-víznyelőbarlang (1954). Később a kivált csoportok egymással versengve tárták fel a fennsíki víznyelőket: a Szepesi-barlangot a Miskolci Bányász Barlangkutató Csoport az MHT Zsombolyosaival együttműködve (1962); az István-lápai-barlangot Gyenge Lajos (Herman Ottó Barlangkutató Csoport) vezetésével (1964); a Létrási Vizes-barlangot Jakucs L. és társai a Geológus-teremig (1950), majd 1963-ban a Marcel Loubes Barlangkutató Csoport (továbbiakban MLBE) a tóig, majd 1982-83 telén a Búvár-ág feltárása (MLBE); a Vénusz-barlangot a Miskolci Bányász Barlangkutató Csoport (1963); a Szamentu-barlangot az MHT Zsombolykutatói 60 m hosszan (1957), majd 1967-ben Szeremley Szabolcs (MLBE) vezetésével a végpontig; a Speizi-barlangot az MLBE (1967); a Lilla-barlangot a Borsodi Bányász SE Barlangkutató Csoport (1978); a Fekete-barlangot az NME-TDK.Karszthidrológiai Szakcsoportja (1975); a Borókás-2. sz. ill. a Borókás 4. sz. víznyelőbarlangot a Herman Ottó Barlangkutató Egyesület (1974 körül); a Diabáz-barlangot a miskolci, budapesti, debreceni barlangkutatók együttesen Szenthe I.-Czakó L. vezetésével (1975); a Balekina-barlangot az NME-TDK.Karszthidrológiai Szakcsoportja (1979); a Láner Olivér-barlangot (ma: Szepesi-Láner-barlangrendszer) 1985 Láner-ágat az MLBE (1985): majd a Fofó-ág felfedezésével az összeköttetés megteremtése a Szepesi-barlanggal az MLBE (1993); a Hajnóczy-barlangot a tiszaföldvári Hajnóczy J. Barlangkutató Egyesület (1971); a Viktória-barlangot a Borsodi Bányász SE Barlangkutató Csoport (1972); a Mexikó-völgyi-víznyelőbarlangot a Miskolci Bányász Barlangkutató Csoport (1969); a Szivárvány-barlangot a Miskolci Bányász Barlangkutató Csoport (1969); a Jáspis-barlangot a MLBE (1993); a Bolhási-víznyelőbarlang és a Jávorkúti-víznyelőbarlang közötti összeköttetés megteremtését a Herman Ottó Barlangkutató Egyesület a BEAC Barlangkutató Csoporttal (1998)., a Bronzika-barlangban további 320 m járat feltárását Várszegi S.és Kiss J. (2002).

A feltárások során a barlangkutató csoportok a klasszikus, középkortól kezdve használatos bányászati kézieszközök mellett esetenként robbanóanyagot is használtak. A robbanóanyag használatának szükségessége a bükki barlangok hasadékjellegében keresendő, melyek miatt járhatatlanul szűk szakaszok rendszerint előfordultak. A Szepesi-barlang (Szepesi-Láner-barlangrendszer) aknarendszerében 4 szakaszon végeztek robbantásos járattágítást. Az István-lápai-barlang bejárati biztosítása végig robbantott táróban halad; a Létrási Vizesben a Dögszifon előtt, és még néhány helyen; a Sziklafal-alatti-barlangban a halálos balesetet szintén robbantás okozta stb.

Néhány barlangban igen nagy mennyiségű barlangi kitöltés lett áthalmozva ill. felszínre termelve. A régészeti kutatások során a forrásbarlangok bejáratából esetenként 100 m3-t meghaladó mennyiségű kitöltést távolítottak el (ld. például a Peskő-barlang bejárati fényképe, 1928). A feltárást célzó kutatások során feltárt barlangok közül néhányban szintén nagy mennyiségű kitöltés került áthalmozásra, ezek (a teljesség igénye nélkül): Bányász-barlang ( bejárati akna a felszíntől); István-lápai-barlang (bejárati szakasz a szűkületig); Hármaskúti-víznyelőbarlang (végpontig, néhány légteres járatszakasz kivételével); Láner-barlang (bejárat, Fofó-ág, Láner-ág végpontja); Kis-kőháti-zsomboly (bejárati akna alja); Lilla-barlang (bejárati szakasz); Lyukas-gerinci-barlang (bejárati akna alja); Nyelesgambi-barlang; Peskő-katlani-barlang stb.

A fennsíki nagyobb barlangrendszerek nagyobb része inaktív vagy aktív víznyelőbarlang. Ennek következtében függőleges, vagy meredeken lejtő bejáratok jellemzőek, melyek természetes állapotukban a behordódó szerves és szervetlen anyagtól eltömődnek. Ma a fokozottan védett víznyelőbarlangok bejáratának többsége mesterséges védelemmel van ellátva a bejárhatóság biztosítása érdekében. Ezek a munkálatok általában igen nagy költségigénnyel jelentkeznek (Balekina-barlang, Diabáz-barlang, Fekete-barlang, István-lápai-barlang, Jáspis-barlang, Szepesi-Láner-barlangrendszer mindkét bejárata, Szirén-, Speizi-barlang, Bolhás-Jávorkúti-barlangrendszer mindkét bejárata, Vénusz-, Viktória-barlang).

Bibliográfia:

• Bükki Barlangstatisztika (Nyerges Attila, Hegyisport és Turista Magazin, 2005. 8. szám)
• Várszegi Sándor (1974).: A miskolci barlangkutatás múltja és jelene Karszt- és Barlang.
• Less György, Sásdi László (2001). A Bükk-hegység földtani és hidrogeológiai viszonyai (kézirat);
• Lénárt László (1977): A "Zsombolyosoktól" a Marcel Loubens Csoportig. Miskolci Egyetemi Atlétikai és Futball Club;
• Mayerfelsi Maier István (1926): Visszapillantás a hazai barlangkutatás történetére. Barlangvilág;