Rövid településtörténet

A hegység barlangjaiból előkerült csontmaradványok és köeszközök alapján kijelenthetjük, hogy területünkön már a paleolitikumban, vagyis az őskőkorban éltek emberek. A neolitikum, vagyis az újkőkor (más néven: csiszolt kőkor) végén egyes embercsoportok főleg a hegység lábánál telepedtek meg, és a vadászat mellett földműveléssel is foglalkoztak. A Kr. e. V. évezredben egy sajátos műveltségű földművelő és állattartó nép élt a Bükk előterében, zártabb völgyeiben és enyhébb magaslatain. Ebből a később felbomló, differenciálódó közösségből alakult ki az ún. bükki kultúra a Kr. e. IV. évezred elejére. A Délnyugati-Bükk magaslatai közül néhány valószínűleg menedékhelyként szolgált, amelyeket csak időnként laktak. Ezek közül területünkre a felsőtárkányi Vár-hegy esik, amelyről később ejtünk bővebben szót. A bükki kultúra népe ugyanakkor a hegységet is lakta, amit azt a cserépfalui Füzér-kői-barlangban és a felsőtárkányi Petényi-barlangban (és a közeli Pes-kő-barlangban) feltárt újkőkori leletek mutatják.

A Kr. e. IV. évezred végére a bükki kultúra népe kiszorult a térségből. A rézkor folyamán (Kr. e. 3200-1900) állandóan mozgó földművelő-állattartó pásztorközösségek éltek térségünk peremén, akik közül a rézkor végi ún. péceli (bádeni) kultúra népe hagyott az utókorra bőséges leletegyüttest.

A Bükk hegység településtörténetének legjelentősebb szakasza a bronzkor (Kr. e. 2000-800) végére tehető. A meginduló nagy népmozgások elleni védelem céljából a Kr.e. 13-12. században a pilinyi kultúra népe kezdte meg a földvárak építését. A hegység őskori földvárainak többségét azonban nem ők, hanem utódaik, a Kyjatice-kultúra képviselői építették. Ők földvárakkal, sáncokkal erődített telepekkel vették körül a Bükköt.

Kr. e. a 4. században a kelták hódították meg vidékünket. A kelták cotinus törzsének központja, oppiduma a Délkeleti-Bükkben (a mai Bükkszentlászló fölött) emelkedő Nagysánc volt.

Az őket követő szkíták csak a peremvidéket lakták, a hegység belsejébe csupán vadászni jártak. A Kárpát-medencében időszámításunk kezdetén megjelenő rómaiak a hegységtől délre lévő sík vidékre szorították-telepítették a lovas-nomád szarmata-jazigokat Szállásterületük északi határa közvetlenül a Bükk déli lábánál húzódott (Cserépfalu-Eger).

A népvándorlás erre sodorta a hunokat és megjelentek vidékünkön az avarok és a szlávok is. A Kr. u. 6. századtól a Tisza mentén letelepedő avarok még vidékünkön nem jelennek meg, csupán a 7. század végére nyomultak fel a hegylábakig.

A népvándorlás idején tehát a szarmaták, germánok, hunok és avarok csak a déli lejtőkig jutottak, és a régészeti leletek alapján mondhatjuk, hogy a honfoglaló magyarok sem hatoltak be a hegység belsejébe, inkább annak peremét vették birtokba. A mai Felsőtárkány környéke minden bizonnyal a honfoglaló Tárkány törzs szállásterületei közé tartozott. A Szent István alapította egri püspökség feladata volt a környék lakosságának keresztény hitre térítése. A hegyek között még jó ideig éltek a pogány szokások. A Bükk belsejében valószínűleg pogány áldozóhelyek is voltak (Bél-kő, Oltár-kő, Imó-kő, Bálvány, Pogányoltár stb.).

A tatárjárás előtt kevés írásos nyoma van a településeknek, kivéve Cserépfalut, amelyről tudjuk, hogy a 12. század végén Crispinus fia Egyed birtoka volt, akitől Katapán egri püspök szerezte meg. IV. Béla királyunk 1248-ban kiadott oklevele Cherep néven említi a települést. Az egri püspökség másik birtokának, Felsőtárkánynak a neve 1261-ben bukkan fel az írásokban. A püspökség - befolyásának erősítése céljából - templomokat építtetett, szerzetesrendeket telepített le Eger környékén. Ezek nyomai mára eltűntek, csak a felsőtárkányi Barát-rét kolostormaradványai jelzik egykori létezésüket. Cserépfalu Szent György tiszteletére emelt, valószínűleg Árpád-kor végi kőtemploma szintén elenyészett. Cserépfalu fölött az egri püspökség birtokait egy erődítmény vigyázta. Az Egerhez közelebb eső Tárkányt az egri püspökök is felfedezték, és a 15. század végén egy kisebb püspöki kastélyt vagy nyári lakot emeltek a mai Sziklaforrás csárda feletti dombtetőn.

A török megjelenése véget vetett a környék egyházi és világi birtokai virágzó életének. Tárkányt és az ottani püspöki lakot és a barát-réti kolostort elpusztította a török, míg Cserépfalut az 1552-es egri ostrom sem viseli meg különösebben, lévén, hogy igen nehezen megközelíthető volt. A falvak feletti várak nem voltak igazi erősségek, őrségük általában a török közeledtének hírére azonnal megfutott.

A török kiűzése után, a 18. században a térség ismét fejlődésnek indult. Az Eszterházy-Forgács uralom alatt Cserépfalu felvirágzott, csupán az erőszakos rekatolizáció és a súlyos úrbéri terhek keltettek feszültséget. Tárkányon 1750 körül Barkóczy egri püspök az elpusztult középkori püspöki lak helyén pompás barokk-rokokó kastélyt építtetett, és a Barát-réten a karthauziak elpusztult klastromát újjáépítve a Nazarénusoknak adta. Sajnos a püspöki kastélyt Barkóczy utóda, Eszterházy egri püspök - alig 10 évvel annak építése után - lebonttatta. Cserébe viszont megépítette a község mai is látható kora klasszicista templomát.

A Bükk belsejében a 18. század végéig nem beszélhetünk állandó településekről. A mai Répáshuta helyén 1766-ban jött létre egy kisebb telep, ahol szlovák erdőmunkások éltek, akik a diósgyőri koronauradalom alkalmazottai voltak. Ők 10 év után elhagyták a helyet, ahol 1790-től üvegkészítő munkások telepedtek meg, Répáshutának nevezve lakhelyüket. 1834 után a répási üveghuta az addig csak annak nyersanyaglelőhelyként üzemelő Gyertyán-völgybe költözött. Az új telephely mellett szintén kialakult egy kisebb település.