Navigáció:kezdőlap/Védett természeti területek/Tájvédelmi Körzetek/Borsodi-mezőség TK
Védetté nyilvánítás: 1989
Terület: 17 932,2 ha
A tájvédelmi körzet területét két eltérő kialakulású és arculatú táj alkotja, ahol a domborzat és a talajviszonyok különbözősége eltérő növényzet kialakulását és fennmaradását tette lehetővé. A hordalékkúpon („pusztai rész”) igen sok elhagyott folyómeder található, melyekben mára a feltöltődés révén mocsári növényzet alakult ki. A hosszúkás, egymással gyakran párhuzamos mocsarakban a növényzet ősi jellegű, bár az 1960-as évekbeli mederrendezések számos mocsár kiszáradásához, átalakulásához járultak hozzá. A „mentett ártéri rész” 1939-ig a Tisza élő ártere volt. Az áradások rendszeresen elöntötték, ezért mocsarai részben feltöltődtek, nyáron hamarabb kiszáradnak, mint az északabbi részek mélyebb, sokszor meredek partú mocsarai.
A pusztai rész egyetlen hatalmas gyepterület, melyet a kanyargó mocsarak szabdalnak fel, míg a peremeken és a pusztai gyepek közé zárványként ékelődve szántóterületek találhatók. A száraz gyepterületek részben ősi löszpusztarétek, melyeket hagyományosan legeltetéssel hasznosítottak, hasznosítanak. Fajai egyrészt alföldi jellegűek (pl. macskahere, hengeresfészkű peremizs, nyúlánk sárma), másrészt a Bükkaljáról részben a patakok segítségével „lehordott” sztyepp- és erdőssztyepp fajok (pl. agárkosbor, tavaszi hérics, közönséges borkóró, parlagi rózsa). Míg a löszgyepek esetén a legeltetés erős degradációs tényező, addig a természetes, ősi szikesek esetében a nyílt felszínű gyepek fő fenntartó tényezője. A Borsodi-Mezőség területén mind az ősi típusú szikesek, mind pedig a vízrendezés hatására a réti talajok szolonyecesedésével létrejött másodlagos állományaik megtalálhatók. Jellemző feltűnő fajaik közül kiemelhetők a tavasszal virágzó kamilla és a nyárvégi puszta képét meghatározó sóvirág. A szikesek fajai jórészt kontinentális – eurázsiai elterjedésűek, melyek jól alkalmazkodtak a klimatikus, talajtani adottságokhoz. Növényföldrajzi szempontból értékes fajai a kígyófarkfű, az erdélyi és a vékony útifű, a bárányparéj és a heverő seprűfű. A szikes mocsarakban tenyészik a gyakorinak mondható kisfészkű aszat, a kétsoros sás, a pannon bennszülött buglyos boglárka és a sziki boglárka. Állományalkotó a vízi harmatkása, a tavi káka, a sziki káka és a parti sás. A mocsarak igazi ritkasága a zsombéksás, a mocsári kosbor, a kornistárnics és a lápi ibolya, melyek termőhelyei egy-egy feltöltődött lápszemmaradvány utolsó maradványai a pusztában. Sajátos növény-összetételűek az egykori vízfolyások kissé szikesedő talaján kialakult sziki magaskórósok, melyek vezérnövényei a réti őszirózsa és a sziki kocsord. Ezek mellett számos más dekoratív védett növény is előfordul, így a fátyolos nőszirom, a réti iszalag, a bugás hagyma és a macskahere.
A terület állatvilágán is jól érződik a táj kettős arculata: a nagyobb, főleg egyszikűekkel borított tömbre a pusztai fajok a jellemzők, míg a hullámtéri területen az ártéri fajok dominálnak. A pusztai tömbben az állatok közül leghamarabb a színpompás pillangókat vehetjük észre. Előfordul itt a farkasalmalepke, a fecskefarkú pillangó és a kardospillangó. A szikesréti magaskórósok megmaradt foltjainak környékén találjuk az egyik legértékesebb védett lepkefaj, a nagy szikibagoly populációit. A lepke hernyója tápláléknövényként a társulásalkotó orvosi kocsordot igényli, így a faj fennmaradásának biztosításához a növénytársulás védelme szükséges. További védett rovarfaj az aranypettyes bábrabló, a bíborcincér, az imádkozó és a sisakos sáska. A terület folyamatos kiszáradása nem kedvezett a halak előfordulásának. Az 1998–99-es csapadékban gazdag évek, valamint a Nagyszéklápa környéki kísérleti élőhely-rehabilitációs munkálatok azonban bebizonyították, hogy a megfelelő élőhelyi viszonyok kialakítása után igen hamar képesek visszafoglalni az eredeti élőhelyeiket. A vízvisszatartási munkálatok után azonnal megjelent a réti csík, a compó, a kárász és a törpeharcsa. Az utóbbi két fajt, valamint a nyurga pontyot és a csukát a helyi lakosságnak a pákászhagyományokat még aktívan ápoló része telepítette a Tisza kubikgödreiből. Jellemző kétéltű és hüllőfajok a vöröshasú unka, a tavi béka, a barna ásóbéka, a zöld levelibéka, a pettyes és a tarajos gőte, a vízisikló és a fürgegyík. A gazdag madárvilág különösen értékes tagja a túzok, melynek kb. 40–50 példányos állománya él itt. A fokozottan védett ragadozó madarak közül több párban költ a kerecsensólyom és a hamvas rétihéja, 50–100 pár között mozog a kékvércse állománya. Az 50–60 páros szalakóta állomány, valamint a körülbelül ugyanekkora számú kis őrgébics a költés szempontjából a terület legjellemzőbb pusztai élőhelytípusait részesíti előnyben. Őszi vonulás idején megszállnak a darvak és a vadludak tömegei, a tavaszi időszakban pedig a parti madarak közé tartozó cankók és bíbicek nagy csapatai. A vizes élőhelyek helyreállítását szolgáló programok révén mind a négy hazánkban fészkelő vöcsökfaj megtelepedett, és több pár cigányréce költ eredményesen. Az ártéri részek állatvilága más jellegű. Előfordul itt az igen dekoratív kis színjátszólepke. A galéria-erdők öreg tölgyfái környékén szarvasbogarak és orrszarvú bogarak szállnak. Jellemző madarak a fekete gólya, a macskabagoly és a fekete harkály. A csapadékban gazdag években a kaszálórétek magas füvében nagy számban telepszik meg a haris. Emlősök közül védett fajok a molnárgörény és a hermelin. A szintén védett ürge a pusztai ragadozók fontos táplálékállata. A puszta kiemelkedően értékes faja a magasfüvű részeken, illetve a zárványszerűen kialakított szántók parlagjain élő háromcsíkos egér.
Utolsó módosítás: 2013. április 30., 10:24