Hiúz Nógrád megyében

A február 15-én készült vadkamera felvétel előzménye egy ugyanezen a helyszínen január 20-án, feltehetően ugyanazon hiúz egyedről készült másik fotó. Mindkét esetben a vadkamerát üzemeltető, jó természetismerettel rendelkező vadász még a felvétel napján értesítette igazgatóságunkat. Igazgatóságunk munkatársai mindkét esetben másnap reggel a helyszínre mentek és a még fellelhető csapákat követve próbáltak minél többet megtudni az állatról. Sajnos a havazás miatt januárban néhány kilométeren, februárban csak néhány száz méteren át lehetett követni a nyomokat. Egyéb életjel (pl. zsákmány) nem került elő. Ami bizonyos volt, hogy legalább egy felnőtt hiúz mozog a területen.

                                          A február 15-én készült vadkamera felvétel (forrás: facebook)

A helyszín Nógrád megye északkeleti, nagy kiterjedésű erdőkkel borított része. Itt, a Medves-vidék és a Felső-tarnai-dombság Nógrád, Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén megyéhez tartozó részén az utóbbi években mindhárom őshonos nagyragadozónk (a közönséges hiúz mellett a barna medve és a szürke farkas) jelenléte több alkalommal bebizonyosodott. Ez annak köszönhető, hogy Szlovákia területén mindhárom faj állományai megerősödtek és elkezdték visszafoglalni eredeti elterjedési területüket. A hiúz esetén napjaink egyik legerősebb európai állománya a Kárpátokban él, ezért nem kell csodálkoznunk, hogy a Kárpátok belső övezetéhez tartozó Északi-középhegység megfelelő élőhelyeit is elkezdte visszafoglalni a faj.

Az 1980-as évekig a hiúzt a hazánkból kipusztult állatfajok között tartottuk számon. Az utóbbi 30 évben azonban több tájegységben, így a Zempléni-hegységben, az Aggteleki-karszton és a Börzsönyben is kis egyedszámú, de folyamatos jelenléte bizonyosodott be.

Nógrád megye északkeleti részéről már az 1990-es évekből jutottak el információk igazgatóságunkhoz hiúz megfigyelésekről. Egy ebben az időszakban, ezen a területen elejtett fiatal állat azonosítását a 2000-es évek elején végezték el a Szent István Egyetem vadbiológusai. Szavahihető, jó fajismerettel rendelkező vadászoktól rendszeresen jöttek hírek a térségből, de bizonyítékokat (fotók az állatról, nyomairól, prédáról) nem sikerült beszereznünk, nyomkereséseink pedig nem vezettek eredményre. Fentieknek megfelelően, a hiúz jelenlétéről tanúskodó, elmúlt hetekben begyűjtött bizonyítékok nagy jelentőségűek.

                                  A vadkamera felvételén látható hiúz csapája (fotó: Lantos István, BNPI)

A médiában a hiúz nógrádi megjelenése kapcsán feltett kérdések feltehetően jól tükrözik a lakosság információk iránti igényeit. Miért jöttek vissza Magyarországra, hányan vannak, egyedül vagy csoportosan mozognak, mit esznek és veszélyesek-e az emberre? – ezek voltak a leggyakoribb kérdések.

A hiúz természetes elterjedési területe Európa nagy részét lefedte, visszaszorulását az összefüggő erdőterületek és zsákmányállatai számának nagymértékű csökkenése, illetve a nagyragadozók üldözése okozta. Az európai hiúzállomány mélypontját az 1950-es években érte el, majd a számára kedvező változások (erdőterületek regenerációja, kisméretű patások populációinak helyreállása, jogszabályi védelem számos országban) hatására állományai az addigi menedékterületekről újra terjedni kezdtek. Egyik ilyen fontos menedékterületet a Kárpátok jelentette, ahonnan magyarországi visszatelepülése is megkezdődött. A hiúz nagyobb mértékben függ az erdei élőhelyektől és a zsákmányállatok szűkebb körétől, mint a barna medve és a farkas, ezért eltűnt olyan területekről is, ahol utóbbiak fenn tudtak maradni. Több nyugat-, közép- és dél-európai országban, ahol természetes visszatelepedésére nem lehetett számítani, az 1970-es évektől visszatelepítési programok folytak.

A hiúz saját maga zsákmányolta állatokkal táplálkozik, nagyobb méretű prédáira napokig visszajár. Bár táplálékbázisában széles körben képviselve vannak az erdei élőhelyek állatai, a pockoktól, egerektől, énekesmadaraktól (esetenként rovaroktól) a gímszarvas borjúig, a fajjal foglalkozó irodalom mégis, mint a kisméretű patás emlősök specialistáját említi. A mi földrajzi régiónkban legfontosabb zsákmányállatának az őzet tartják, de egyes vizsgálatok a muflon, a mezei nyúl vagy a gímszarvas magas részesedését mutatták ki.  A hiúz jellemzően magányosan vadászik, ezért kifejlett gímszarvasra normális körülmények között nem támad. A hiúz emberrel kialakuló konfliktushelyzeteinek nagyobb része a nagyvad zsákmányolásából adódik, amelynek következtében a vadászok/vadgazdálkodók jelentős része a fajra mint vetélytársra tekint. A konfliktushelyzetek másik fő (bár eddig elsősorban Skandináviában jelentkező) csoportját a háziállatok, leginkább a juh (és a félvad körülmények között tartott rénszarvas) zsákmányolása jelenti.

A hiúz magányosan élő, territóriumot tartó állat. Ez utóbbi azt jelenti, hogy mind a nőstény, mind a hím a fajra jellemző módon (mirigyváladékkal, vizelettel) kijelöli egy terület határait, melyet a fajtársaival szemben megvéd. Az egyedek territóriumaikat mintegy kisajátítják, azok nem fednek át. A táplálékszerzés, párzás, utódgondozás egy ennél lényegesen nagyobb területen, a mozgáskörzetben zajlik, amelyet az egyedek nem védenek, a mozgáskörzetek kisebb-nagyobb mértékben átfedik egymást. A hiúz egyedek mozgáskörzete az élőhely adottságai és a táplálékellátottság függvényében tág határok között mozog, a hazai irodalom 10-60 km², az európai irodalom 25-2500 km² közötti értékeket említ. A faj területhasználatára utaló fenti adatok mutatják, hogy egy adott területen csak nagyon kis egyedszámú hiúz jelenlétével számolhatunk. A párzási időszakon belül egy pár csak néhány napig mozog együtt, a nőstényt a kölykei viszont hosszabb ideig, a következő szaporodási időszakig követik.

A hiúz alapvetően éjszakai állat, nappali aktivitása leginkább a február-márciusi párzási időszakra jellemző. Rejtett életmódja, óvatos viselkedése miatt emberrel való találkozása kifejezetten ritka esemény. Ha ez bekövetkezik, akkor sincs miért tartanunk ettől a 18-25 kg testtömeget elérő macskától, mert emberre nem támad, még a kölykeit féltő nőstény sem. (Itt gondoljunk a malacokat vezető vaddisznó kocára, amire ugyanez nem mondható el és mégis ki merünk menni az erdőbe.) Elsősorban a korabeli vadászirodalomban olvashatók esetek, amikor megsebzett, illetve fogságba esett példányok sérülést okoztak emberen. Ezt szintén a maga helyén kell kezelnünk, mert szinte bármely vadon élő és háziasított ragadozó emlős, hasonló esetben, ha menekülni nem tud, megtámadhatja az embert.

                                                                        Hiúz (BNPI archívum)

A hiúzok, akárcsak a többi őshonos nagyragadozó, az Európa erdősült tájait felépítő ökológiai rendszerek szerves részét képezik. Csúcsragadozóként élőhelyeik táplálékhálózatában fontos szerepet töltenek be, hiányuk a természeti rendszerek sérülékenységét nagymértékben növeli.

Európában a hiúz populációinak nagy része több ország területén él, ezért a faj védelmének alapját a populációk szintjére helyezik. Ez hazánkban is élesen jelentkezik, mert a szlovákiai állománytól független életképes populáció nehezen képzelhető el nálunk. Így, a hiúz hazai természetvédelmi helyzete a Szlovákiával való együttműködés sikerességének függvénye. A természetes visszatelepülés több évtizedes folyamatát napjainkban a dél-szlovákiai és észak-magyarországi közútfejlesztések élőhely-feldaraboló, illetve a faj területhasználatát akadályozó hatásai veszélyeztetik. Amennyiben a tervezett úthálózatokon nem létesülnek a hiúz mozgását biztosító átjárók, illetve a számára megtelepedésre alkalmatlan, kevéssé erdősült vidékeken nem maradnak fenn összefüggő erdős élőhelyi folyosók, a hazánkban jelen lévő részpopuláció fennmaradása erősen kétséges.

A hiúz számára kedvező nagyobb, még kevéssé zavart erdőtömböket a turizmus fejlesztése, külterületi lakott területek számának növekedése, a terepi motoros sportok jelenléte fokozódó mértékben érintik, de az erdőgazdálkodás hatásai (erdei élőhelyek homogenizálása, zavarása) sem hagyhatók figyelmen kívül. Mindezeken túl, a visszatelepülő hiúzállomány hazai fennmaradását elsősorban az határozza meg, hogy az emberek együtt akarnak-e vele élni. Ha a vidéki népesség és a vadásztársadalom kártevőként, vetélytársként vagy trófeaként tekint a fajra, nagyon nehéz lesz megvédeni a nálunk megjelenő, mindössze néhány egyedet. Fokozottan védett faj, azaz elejtése bűncselekménynek minősül, mégis illegális lelövése az a közvetlen veszély, amelyre jelenleg is a legnagyobb hangsúlyt kell helyezni.

A hiúzzal foglalkozó vadbiológusok szerint gazdasági kártétele hazánkban elhanyagolható. Ezzel egybevágnak a hiúzt az északkelet-nógrádi térségben már évtizedek óta észlelő vadászok tapasztalatai, melyek szerint a nagyvadállomány egyedszámában semmilyen változást nem lehet észlelni, amelyet a hiúznak tulajdoníthatnának. Természetesen, ahol a hiúz (vagy más nagyragadozó) megjelenik, védelmük biztosítása érdekében fontos, hogy minél tisztább képet kapjunk a nagyvadállományra és a vadászat sikerességére gyakorolt hatásukról. Ez csak a vadászati jog gyakorlója és a nemzeti park igazgatóság együttműködésével, egymás szempontjainak megértésével vihető véghez és megfelelő megoldások keresésére is csak így van esély.

A Nógrád megyében ezen a télen észlelt hiúzról még nem bizonyosodott be, hogy kóborló vagy tartósan megtelepedett példány. A mintegy hónapnyi különbséggel, ugyanazon helyszínen készült fotók az utóbbi lehetőségre utalnak. Mindenesetre, ha a helyi vadászokkal együttműködve sikerül többet megtudnunk a jövőben, ezen a helyen tájékoztatni fogjuk az érdeklődőket.

Harmos Krisztián, természetvédelmi tájegységvezető

Nógrád-Ipoly Tájegység, Bükki Nemzeti Park Igazgatóság